Szabó Péter
Szabó Péter vagyok és már gyerekként papír nélküli hiperaktívnak tituláltak az Óvónőim, ebből kifolyólag már óvódás éveimbe a szüleim elvittek sportolni, hogy esténként sikerüljön nekik időben lefektetni. Általános iskola 2.-3. osztályos koromig váltogattam a sportokat, amikor is testnevelés órán megjelent egy szertorna edző, aki az óra után kiválogatott az osztályból néhány gyereket (beleértve engem is), hogy szívesen várnának minket a Központi Sport Iskola (KSI) szertorna edzésein. A jövőbeli edzőm invitálása után pár hónapra rá látogattam csak meg a KSI edzőtermét. Közel laktunk az edzésekhez, így nem volt más választás, ott ragadtam 3-4 évet. Tudattalan gyerekként még nem voltam vele tisztában, hogy a jövőben mennyi hasznát fogom még venni a szertornának, és a velejáró szigornak. Általános Iskolai tanulmányaim végén feladtam a tornát, de Édesanyámnak köszönhetően, aki levitt a Városligetbe dobálni, rögtön megtaláltam azt a sportot, ami a mai napig meghatározóvá vált az életemben, a kosárlabdát. Mivel az égiek nem áldottak meg felhőkarcolói magasságokkal, ezért a kosaras éveim elején nem voltam elhalmozva sikerélményekkel. „Soha ne add fel!” felfogásomnak köszönhetően kitartottam és keményen edzettem, míg végül sikerült a Zuglói Sasok Kosárlabda Sportegyesületnél csapatkapitányként bajnokságot nyerni. Rengeteget köszönhetek a múltbeli két edzőmnek Bitvai Attilának és Ronkay Lászlónak, hisz ha ők nem adnak lehetőséget most nem tartanék ott ahol, és csinálhatnám azt, ami boldoggá tesz. Nagy sajnálatomra a csapat szétszéledt és új egyesület után kellett nézni. Én az Óbudai Kaszásokat választottam. Közel volt az iskolám, a barátnőm is ott lakott, ezért jó döntésnek véltem. Eltelt 1-1,5 év és úgy éreztem nem jutottam előrébb, nem voltam motivált már az egyesületi kosárlabda iránt. Egy ideje lejártunk a terekre kosarazni a Zuglói Sasok-béli barátokkal. Sűrűn az edzés helyett a grundot választottam, a szabadságot. Öntörvényű kissrác voltam talán ezért adtam fel a „szigorú” szabályok közé szorított termi kosárlabdát, de ennek köszönhetően újra motivált voltam, mert úgy gondoltam az utcai kosárlabda az, amit kerestem. Teljesen új világot nyitott meg számunkra a streetball, ami nekem nagyon is feküdt. Rengeteg időt töltöttünk a szabadban kosarazással. Sűrűn előfordult, hogy reggel 9-től este 21:00ig a betonon voltunk és gyűrtük egymást. Pár év elteltével egy nagyon kedves barátunk elvitt minket a Pillangó utcai kosárlabda pályára. Még fiatalok voltunk ezért kezdetben csak, akkor játszhattunk, ha nem volt elég idős és harcra képes játékos. Teltek az évek és mi ott ragadtunk, hogy is mondjam a Pillangó lett a szentélyünk. Már egy ideje be-beneveztünk Streetball Versenyekre, de persze kezdetekben kisebb-nagyobb sikerekkel. Minden évben tavasztól kezdődött a szezon a grundokon és egy idő után kialakult egy erős és összetartó mag, akikkel a mai napig egy nagycsaládot alkotván járunk ki a placcra. A sikertelenségek után megkezdődött a pozitív mérleg a versenyeken, és rendre nyertük az eseményeket vagy legalábbis dobogósak voltunk. Sok éremmel és kupával gyarapodtunk, de ahogy kezdtünk felnőni már kevésnek éreztük, hogy a nyertesek nem a kosárlabdával kapcsolatos nyereményekkel gazdagodva térnek haza. Ekkor ültünk össze a barátokkal, mert úgy gondoltuk, hogy szerveznünk kell egy Utcai Kosárlabda Versenyt, ami a Soul Of The Game nevet viseli. Ebben az időben kerestük fel sokunk kedves ismerősét a Face Team vezetőjét, Takács Áront, hogy együtt hozzunk létre egy ilyen eseményt. Számtalan szervezésben eltöltött napok és éjszakák közepette egyszer megkérdeztem Áront, hogy nem e csatlakozhatnék a Face Team edzéseihez. Megtetszett, amit csinálnak a srácok és szerettem volna azzal foglalkozni, ami felé vezetett az életem. Gyerekkoromban ugye szertornáztam és már 10 éve kosaraztam. A kosárlabda töltötte ki a mindennapjaimat, ha nem a streetballszervezéssel foglalatoskodtunk, akkor a pályán lehetett minket megtalálni, a játék szeretete életstílussá alakult, ebből kifolyólag úgy éreztem a Face Team a nekem való jövő. Áron megadta nekem a lehetőséget, hogy kipróbálhassam magam. A csapat nagyobb részét már ismertem a sokévnyi kosarazás által, már akkor is egy jó társaságot alkottak. Lejártam edzésekre, de eleinte bevallom őszintén nehéz volt eldöntenem, hogy mit is akarok igazán, grundkosarazás (Pillangó) vagy Face Team. 2013 nyarán jött az áttörés. Részt vehettem a Face Team tatai nyári edzőtáborban, ahol hatalmas motivációra találtam, ehhez talán a gyerekek segítettek hozzá.  Budapestre visszatérve már nem volt kétség, hogy mi is az én szerepem a csapatban. Eldöntöttem, hogy teljes mértékben a Face Team-nek szentelem a mindennapjaimat, persze nem feledvén a Pillangó-s barátaimat, de úgy gondoltam, hogy ha szeretnék kezdeni valamit az életemmel, akkor ezt a döntést kell meghoznom. Újabb lehetőséggel állt elém Áron, hogy ha én is úgy gondolom, 2013 szeptemberétől segíthetnék az Utánpótlás korosztály edzésein, mint edző. Választottam és jól döntöttem „Edző” lettem és most ez tölti ki a mindennapjaimat, az edzéstartások és az edzések. A gyerekekkel való foglalkozás, törődés, figyelem, megértés és a szeretet. Boldog vagyok! Köszönöm Nektek…FACE!!!